Nagyon remélem, hogy már az utolsókat rúgja ez a szokatlanul zord tél. Habár egy-egy pillanat erejéig próbálkozott megmutatni magát a tavasz, elődje nem igazán enged a szorításból. Kegyetlenül lecsap minden kósza napsugárra, minden bimbózó hóvirágra. A cinege is visszakéri a kiscipőjét, pedig esküszöm, hogy hallottam, amint nyitnikéket énekelt az ablakom alatt.

Haragszom is rá ezért. Csodás dallamú, édes hangjával hitette el velem egy szempillantás alatt, hogy mindjárt vége ennek az időszaknak. Hosszú volt a tél, ridegek a magányos éjszakák, de mintha csak nekem súgta volna meg a szebb holnap reményét. Csak én hallottam, ahogy a párkányra szállva vidáman csicsergett ragyogó napsugarakról, szerelemről, virágokban pompázó rétekről, bőrkabátos, tóparti sétákról. Azt ígérte, hogy  boldog leszek, s a Celsiusok mámorában fogok úszkálni. Aztán mint egy villámcsapás ért véget az idilli álom. 

Hazudott a cinege. Oly gyorsan szállt tovább, hogy meg sem hallotta a kérdéseim. Pedig készültem velük, de őt nem érdekelte. Itt hagyott a tavasz hazug ígéretének közepette, egy tiszavirág-életű boldogság feneketlen kútjának legalján. Én meg csak nézek magamon körül, hívom a madaram, de nincs válasz. Akármilyen hangosan szólítom, próbálom utánozni, hátha így célt érek, de nem felel. Hová tűntél? Miért nem jössz? Meddig ordítsam még az éjszakába a neved? 

Tudod mit? Nem kell most még a tavasz. Még várok rá. De gyere vissza, énekelj nekem arról, milyen is. Oly rég volt már, hogy teljesen elfelejtettem. Szeretném, ha szavadra megelevenednének előttem a rügyező fák, az egymás szavába vágó madártársaid, az ibolyaillat, s valami fel-felsejlő boldogság. Nem hagyhatsz most itt így! Miért nem válaszolsz?

Feladtam. Oda, ahol most van, talán már el sem hallatszanak a szavaim. Talán most más fülébe suttogja a reménykeltő dallamait. Talán pont a tiedbe. Vigyázz vele!