Mindig meglepődöm azon, mennyire vicces is az Isten. Százszor előfordult már velem, mégis újra meg újra mosolyt tud csalni az arcomra a humora. Amikor azt hiszed, mindennek vége. Mikor már a remény hal megy elől, a lepény hal meg utoljára. Mikor azt mondod, hogy te már sosem, és téged már sosem, akkor ragyogtatja a fényt a sötét verembe. De csak hogy rájöjj: semmi sem úgy van, ahogy azt te gondolod. 

Sokszor érezzük magunkat a szakadék alján. Először keressük azt a kiutat, amely a legkevesebb erőveszítéssel jár, majd a végén már a nyeszlett kis gyökereken is felkapaszkodnánk, csak jussunk ki innen végre. Fel a magasságba, a megszokott helyünkre, a komfortzónánkba. 

Fárasztó út ez, sokaknak nehezére esik megküzdeni a hétfejű sárkánnyal, a gonosz boszorkánnyal, míg révbe érnek. Annyira leköt minket a cél, hogy nem nézzük az utat. Pedig az sok kincset rejteget magában. Olyat, amiről nem is gondolnánk, hogy az. Olyat, amiben az Isten viccel meg minket, csak hogy kicsit jobban érezzük magunkat, s lássuk, nem vagyunk egyedül. Mint egy jó barát, aki egy poénnal próbál felvidítani, ha rossz napom van. Mint a barátnőm, aki egyszer telepakolta sok haszontalan dologgal a táskám, s azt cipeltem egész nap. Tudta, ha hazaérek egy fárasztó, szürke hétköznap után, jót fogok nevetni, hogy a táskámban van egy zokni, egy hajvasaló, egy májkrém  és egy műanyag tányér, melyeket észre sem vettem, annyira küzdöttem azzal, hogy túléljem a napom. Nem haragudtam rá, hogy is tudtam volna! Szeretem az ízléses poénokat, s ez az volt. Legalábbis szerintem.

Valami ilyet tett most velem a Jóisten. Tudta, hogy csak túl akarok most csak élni, ezért belepakolt a táskámba valamit, amit csak itthon vettem észre, s amin jót mosolyok azóta is. Csak hogy lássam: a felfelé vezető út lehet vidám is, ha hagyom.