Pár évvel a rendszerváltás előtt születtem egy szatmári kórházban. Előbb tanultam meg beszèlni, mint járni. Kétévesen Nemzeti dalt szavaltam, s kiabáltam az udvaron a szomszéd fiútól tanult nem éppen szalonkèpes kifejezéseket. Azóta se hallgatok. Habár egyre kevesebbszer hagyja el ajkaimat a Nemzeti dal, s az obszcén szavakat is kerülöm, de lételemem  a véleményem kinyilvánítani. Ma  már azért tudom, mikor kell csendben maradni, még ha nem is szeretek. 

Újságíró akartam lenni nagyjából onnantól, hogy megtanultam írni. Aztán az Élet ( nevezzük így, mert Ő mondja magáról, hogy az) úgy gondolta, valami mást is mutat nekem. Így a publikálástól még ha nem is annyira nagyon, de eltávolodtam. Manapság azonban egyre nagyobb vágyam van billentyűkbe vetni gondolataim.

A blogom is azért kezdtem, hogy megmutassam, hogy hogyan látja és éli meg a világot egy görögkatolikus keresztény  a XXI. században.